Idejét nem tudom mikor hordtam utoljára karórát.. Viszont mindig motoszkált bennem valami, hogy akárhogy is, hiányzik valami a bal csuklómról. Ha fel is veszek pár karkötőt, már csak a jobb csuklómra teszem mindet. Kamaszkoromban "nyakig" tele volt mindkét karom fonott vagy gyöngyös karkötőkkel, és mellettük néha elfért az éppen aktuális órám is. De sokat változtam azóta, és ma már minél kevesebb bizsut és ékszert aggatok magamra.

A régi óráim vagy elromlottak, vagy már nem éreztem magaménak őket. Van amelyiket kaptam, és próbáltam megszeretni, lecseréltem a szíját is, hátha úgy...? De nem, úgy sem volt az igazi. Így maximum pár hónapig viseltem folyamatosan órát, aztán mindig elmaradozott, hogy felvegyem újra őket. Pedig ha lemerült a telefonom, zavart hogy nem tudtam mennyi az idő, és a halk kattogás is hiányzott. 

Nemrég azonban elveszettnek hitt kincsekre bukkantam. Az egyik rokonom, Maca néni, évekkel ezelőtt meghalt. Lakása ezután a világtól elzárva maradt egészen tavaly novemberig. Amikor anyáékkal először beléptünk oda, egy porral teli időkapszulában találtuk magunkat. Maca néni bútorai a megszokott helyükön álltak, csupán minden szürke volt.

Nem igazán reménykedtem benne, hogy meglesznek a féltve őrzött ékszerei, a kis rádiója, vagy bármi ami engem érdekelne, hiszen sajnos Maca néni mielőtt végleg kórházba került és magára hagyta lakását, már elég zavart volt és eldugdosta a dolgait furcsa helyekre, és volt olyan is, hogy ismeretlenek akarták kicsalni az értékeit. Így anyáékkal a fő célunk az volt hogy rendbe rakjuk a kis lakást. 

Nagy meglepetésünkre azonban szinte minden meglett! A kis rádió, amit előszeretettel hallgattam és tekergettem, a pilleszékből csinált maszek színváltós lámpa, és a bonbonos doboz is, az ékszereivel és óráival együtt. A katicabogaras nyaklánc mellett az ezüst színű karórájának örültem meg a legjobban. Amikor kicsi voltam, és alkalmanként ő vigyázott rám délután, ezt szinte mindig elkértem, és felhúztam a csuklómra, de rettenetesen nagy volt, hiszen Maca néni amúgy sem volt kis darab.. Tekergetni a fém szíját viszont mindig jó móka volt.

Elhatároztam, hogy el fogom vinni egy óráshoz az arany színű órával együtt, hogy a szíjából kivetessek pár szemet, hiszen hiába nőttem meg azóta, a csuklóm nagyon vékony. 

Ez tegnap meg is történt ,és szerencsésnek mondhatom magam, hiszen a bácsi aki megszerelte, azt mondta, máshol valószínűleg nem vállalták volna. Macerás ugyanis ezeket a régi orosz óraszíjakat szétszedni. Neki viszont nem volt nagy gond. Gyanítom látott már jó pár ilyet, hiszen minimum 70 fölött van a bácsi. Azt is megtudtam, hogy az arany színű óra valószínűleg azért nem olyan kopott, mert az oroszok akkor még más módszerrel aranyoztak, ami tartósabb volt. Meg úgy egyáltalán minőségibb darabokat gyártottak, ezért lehet, hogy mindkettő tökéletesen működik még ma is ha fel vannak húzva. 

Hát így esett, hogy megint órát fogok hordani. Elképesztően fura érzés, hogy Maca néni órája tökéletesen illik a csuklómra, ugyanakkor nagyon jó is. Amúgy is van egy vonzódásom a régi tárgyakhoz, ehhez a két órához pedig sok jó emlékem is kötődik. Így igazán hozzám passzolónak érzem őket, és azt hiszem örömmel fogok rájuk nézni minden nap.

Fotók: saját